Vallomások - bizonyságok 2

(Ex)barátnőm terhes lett

Kedves Apuka!
– Azt, ami most van, „visszacsinálni” nem lehet. Ha az abortusz mellett döntötök, te már akkor sem maradsz az, aki előtte voltál. Ha nem akarsz róla tudomást venni, vagy ha abortuszt javasolsz a lánynak, azzal nem tudod meg nem történtté tenni a dolgot. Még ha Te “vigyáztál” is, és úgy érzed, a lány becsapott vagy ő mulasztott el védekezni: a baba a kettőtök szerelmeskedéséből, kettőtök testéből lett. Ezért ketten kelletek a megoldáshoz is.

Próbáld elfogadni, hogy a lány is nagyon nehéz helyzetben van: rémült, ideges, esetleg agresszív. De ahelyett, hogy mindketten külön birkóztok meg a fojtogató helyzettel, együtt könnyebb lesz legyőzni. A megbeszélés biztosan szenvedélyes és felkavaró lesz, hiszen a legfontosabbról van szó. De…
…az eddigiekből is kiderül a legfontosabb: ne sajnálj időt a döntés meghozatalára! Ne úgy akard megoldani, ahogyan a legegyszerűbb: hogy elmenekülsz, nem gondolsz bele – hanem dönts férfiként! Ne erősnek mutasd magad, hanem légy inkább bátor: nézz igazán szembe a helyzettel, amelyet magatoknak okoztatok, és olyan döntést hozz, amivel egész életedben – ősz aggastyán-korodig – együtt tudsz élni.

Megjegyzés egy apukától

“Életed végéig tartó lelki sebet szereznél (hidd el, én így jártam, és tudom). Szóval mindenképpen az élet mellett dönts.”

Egy váratlan baba

Azt hiszem, öt terhességi tesztet is csináltam aznap. De így visszagondolva lehet, hogy hét is volt. A teszt minden alkalommal pozitív lett. Hitetlenül nézegettem, és elővettem egy másikat. Minden egyes teszt után egyre jobban könyörögtem Istenhez, hogy ugye ezek csak véletlenek, vagy valami kozmikus tréfa áldozata vagyok, aminek majd jó vége lesz. Mikor végül meggyőztek, az ágyamon ültem és sírtam és sírtam, és a következő hetekben is csak hulltak a könnyeim. Nem is lehetett volna rosszabb az időzítés. Éppen helyi munkahelyekre adtam be a jelentkezésemet. Anyagi csapdába kerültünk. Úgy éreztem így is fuldoklunk. És ami a legrosszabb volt, hogy hat héttel korábban halt meg szeretett édesanyám hirtelen és váratlan agyi aneurizmában. Az ő halála végképp kihúzta a lábam alól a talajt. Nemcsak azért kellett küzdenem, hogy a gyerekvigyázást, amit eddig ő végzett biztosítsam, de elveszítettem legnagyobb pártolómat. Mint dolgozó nőnek pótolhatatlan segítségem volt a gyereknevelés mindennapi feladataiban. Mit csináljak még egy babával? Ez a nemtervezett és váratlan várandósság összetört. Zavart voltam és csalódott. Úgy éreztem, hogy Isten cserben hagyott. Így hát búslakodtam és sírtam. És hihetetlen és őrült bűntudatot éreztem, mert tudtam, hogy valójában nincs miért búslakodnom és sírnom. Sok más nem tervezett terhességgel szembesülő kismamával ellentétben jól jövedelmező állásom volt, férjem, aki örült volna egy újabb gyereknek, a ház tele volt babaruhákkal és kellékekkel, és nem voltak egészségügyi problémáink. És bűnösnek éreztem magam, hogy ilyen keserűen gondolok arra, hogy megint kismama lettem, mikor annyi közeli barátom és szerettem van, aki a terméketlenség súlyos keresztjét hordozza. A sötétség akkor kezdett csak oszlani, mikor valakinek volt bátorsága a világ legkedvetlenebb kismamájának a szemébe mondani: „Miért vagy kiborulva?” És rájöttem, hogy igaza volt. Ez a várandósság nem volt része az életem tervének. De Istennel semmi sem lehetetlen, és Ő tudta, hogy nekem mire van szükségem. Anélkül hogy tudtam volna, erre a babára volt szükségem. Julcsi már két éves, és ő a legnagyobb örömforrás az életemben. Olyan űrt töltött be, amiről nem is tudtuk, hogy létezik. Különleges és pótolhatatlan helye lett a családban, és nem tudom nélküle az életemet elképzelni. Rajta keresztül megtanultam, hogy úgy jó, ha az ember nem esik kétségbe a nem tervezett terhesség miatt. Mert végső soron a terhesség nem teher, hanem egy sugárzó, aranyos, rugdalózó kisbaba, akinek neve van.

Egy kisbaba mosolya
Voltam már életvédő meneten, imádkoztam klinikák előtt, írtam már újságcikkeket, és levelet a szerkesztőnek. És tíz gyermekem van. Mégis a legerősebb bizonyságot akkor tettem az élet védelme mellett, mikor semmi mást nem akartam tenni, minthogy elűzzem magányosságomat.

1993-ban anya lettem, és éreztem, hogy bezárul körülöttem a világ. Így hát kimozdultam, hogy emberi kapcsolatokat keressek, felnőttekkel beszélgessek, találjak bármit, ami segít megkülönböztetni egyik napot a másiktól, és mindeközben kezdtem felépülni a terhességből és elfogadni, hogy főállású anya lettem.
Egy nap lakóházunk recepciósának szemei arról árulkodtak, hogy sírt. Megkérdeztem, hogy mi a baj. Azt mondta: „Te.”

Nem értettem, de behívott, hogy üljek le vele. Kiderült, hogy most szakított a barátjával, s utána derült ki, hogy gyermeket vár tőle. Már két barátnője is felajánlotta, hogy elviszi abortuszra, de azt mondta, hogy mivel minden nap látja a kisfiamat, és néha a karjába veszi a mosolygó és rugdalózó kicsit, nem képes rá. Egyszerűen nem képes elmenni.

A reakció, amit kiváltottam ebből a lányból, eszembe juttatott egy emléket a saját életemből: azért lettem „otthonmaradós” anyuka, mert a bölcsiben megláttam egy babát mosolyogni. Nem tudtam nem a fiammal lenni, egyszerűen nem voltam képes rá. Ennek az ismeretlen babának a mosolya vezetett oda, hogy otthon maradtam, és kétségeesetten magányosnak éreztem magam… és végül ez vezetett oda, hogy a kisfiam mosolyát megosszam a várandós recepcióssal. Megöleltem, és együtt sírtunk az ő gondjain.

Beszéltünk arról, hogy mit tehetne. Korábban soha nem adtam tanácsot senkinek, de most készítettünk egy tervet. Fel kell hívni egy orvost, hogy megvizsgálja, fel kell hívni a családját, hogy a támogatásukat kérje, és fel kell hívni a barátját, hogy tudassa vele. Nem tudtam, hogy mi fog kisülni belőle, de biztosítottam, hogy bármi legyen is, mi mellette fogunk állni. Megpuszilta a kisfiamat és letörölte a könnyeit.

Miután elbúcsúztam tőle, egyre az járt a fejemben, hogy egyedül otthon lenni anyaként semmi az ő magányához képest. Erősen esett a következő héten, így kimaradtak a napi sétáim. Mikor pár alkalommal mégis kijutottam, nem találtam ott, s ez aggasztott.

Mikor azonban legközelebb találkoztunk, elém rohant a recepciós fülkéből és megölelt. Mindenki lelkesen mellé állt. A barátja és a szülei is. Egy magányos lány helyett egy buzgón szervezkedő családot láttam közös céllal, akik alig várják, hogy a gyermek megszülessen. Megházasodtak, s mielőtt továbbköltöztünk volna, született egy lányuk és egy fiuk. Az én kisfiam mosolya két másik gyermek mosolyát hozta a világba, akik aztán elárasztották mosolyaikkal az anyjukat, az apjukat, és a nagyszüleiket.
Eredeti cikk angol nyelven