Vallomások - bizonyságok

Amikor a harmadik gyermekünket vártam a 18. héten derült ki, hogy súlyos szívfejlődési rendellenessége van. (bal kamra nem fejlődött ki). Min. 3 motoros szívműtéttel korrigálható, de sohasem lesz egészséges. Az orvosok az abortuszt javasolták, mint egyetlen logikus megoldást. Mivel nem akartam abortuszt, a nőgyógyászom nem vállalta a további gondozást. Elég nehéz volt másik nőgyógyászt találni – akit találtam ő is minden találkozásunkkor elmondta, hogy a gyermekem biztos, hogy meg fog halni a szülés után. – Peti idén lesz 8 éves, az első 3,5 évben volt 5 műtéte, sok nehéz nap, de jól van, nagyon sok örömünk van benne.

A negyedik gyermekünknél még nehezebb helyzetbe kerültünk: 2011 végén kiderült, hogy mellrákom van. December közepére lett meg a szövettan és az ünnepek után, január elejére kaptam időpontot, hogy kezeléseket megbeszéljük. Január első napjaiban csináltam egy terhességi tesztet, ami pozitív lett. Ez egyrészt azért jelentett gondot, mert a terhesség alatt megváltozó hormonszint segíti a daganat növekedését, másrészt a 12. hétig nem lehet elkezdeni a kezeléseket. Majdnem mindenki az abortuszt javasolta (kivéve az atyát, aki akkor a plébánosunk volt), mert ilyen esetben az Egyház is megengedi, hogy a saját életemet mentsem a baba életének árán. A mi álláspontunk az volt, hogy kezdjék meg a kezeléseket és ha ennek az az ára, hogy elveszítjük a babát vagy esetleg betegen születik, azt vállaljuk. Az orvosok azonban nem akarták elfogadni ezt az álláspontot és döntésre kényszerítettek. Végül elmentem a nőgyógyászhoz és elmondtam neki, hogy nem tudjuk megtartani a babát. Megbeszéltük, hogy pár nap múlva a családvédelmi központban találkozunk… Hazafelé menet azonban teljesen biztos lettem abban, hogy akkor fogok meggyógyulni, ha megtartom a gyermeket. Mire hazaértem el se kellett mondanom mire jutottam, a férjem is ugyanezt gondolta. ( imádkoztunk mi is és nagyon sokan értünk). Végül a terhesség alatt megműtöttek aztán kaptam kemot is. Palika augusztus 9-én született meg teljesen egészségesen, azóta is jól vagyunk.


M. Mónika

Te és a kisbabád jobbat érdemeltek ennél! Keress meg minket, és mi mindenben segítünk! Ingyen összeszedünk mindent, ami csak a babád érkezéséhez szükséges, orvost ajánlunk, ha nincs hová menned, szállást találunk. Elmondjuk, hogy pontosan mennyi pénzre számíthatsz. Hívj minket akár éjjel is! 24 órás telefonos ügyfélszolgálatunk (36-70 225-2525) örömmel válaszol minden kérdésedre. Nálunk nincs kínos kérdés, minden helyzetre találunk megoldást!

Abortusz után – megrendítő vallomások
Az abortusz soha nem jó és megnyugtató megoldás. Egy gyermek meghal, az anya pedig élete hátralévő részében azzal a tudattal kell éljen, hogy elvette saját kisbabája életét. Semmi nem mutatja meg jobban ezt a fájdalmat mint azok a szavak, amelyeket abortusz után mondanak az anyák.

Gyarmati Orsolya

Kata, 23:

“Két héttel az abortuszom után vajúdni kezdtem. A fürdőszoba padlóján kuporogtam a fájdalomtól és egyszer csak megszültem azt a részét a babának, amelyet, az orvos bennem felejtett. A fejét…

Éjszakánként felriadok, mert úgy hallom, valahol sír egy kisbaba. Rendszeresen rémálmaim vannak, amelyekben arra kényszerítenek, hogy végignézzem, ahogy a gyermekemet szétszakítják. Állandóan arra ébredek, hogy szeretném megszoptatni, magamhoz ölelni a gyermekemet. Sajnálom, hogy az orvos nem mondta el, milyen érzés lesz, ha elvetetem a kisbabámat.”

Angéla, 34:

„Egy nap a kislányom megkérdezte tőlem, találkozik-e majd a testvéreivel a mennyországban. Megkérdeztem, mire gondol, és nagyon erősen reménykedtem, hogy nem a két abortuszomról beszél. De természetesen arra gondolt: azt mondta, tudja, hogy két babát elvetettem és szeretné tudni, találkozik-e még velük, mert a szívében nagyon hiányoznak neki. Soha nem gondoltam, hogy egy gyerek képes átvenni egy ilyenfajta fájdalmat.”

Sára, 41:

„Most, hogy a fiam 14 éves, néha eltűnődőm az arcát nézve, vajon milyen vonásai lettek volna a másik gyermekemnek? Még mindig álmodom vele, ahogy a karomban tartom őt és mélységesen szomorú érzés tölt el azért, hogy megfosztottam a fiamat a testvérétől.



Hogy miért nem szülök még egy babát? Nos, a férjemmel együtt szeretnénk még egy gyereket, de két és fél éve nem sikerül teherbe esnem, Álmomban sem gondoltam volna, hogy nem tudok várandós lenni, ha akarok. A fiam minden éjjel imádkozik azért, hogy kistestvére legyen és ahogy hallgatom őt, a szívem majd’ meghasad attól, amit tettem. Mert az abortusz nem megoldása egy problémának: az abortusz maga a probléma, amely nagyon komoly nyomokat hagy az elkövetkező generációkon.”

Tímea, 38:

“Két gyermekemet öltem meg. Megfosztottam a szüleimet két unokától. Meggyilkoltam a fiam testvéreit. A két abortusz következtében egy egészségügyi probléma alakult ki nálam, ami miatt a következő babánk koraszülött lett és egyhetes korában meghalt. A szenvedés, amin keresztülmentem, és amit másoknak okoztam mérhetetlen. A bűntudat miatt majdnem öngyilkos lettem. Gyáva vagyok minden tekintetben.”

Gabriella, 39:

“Gyula szereti azt mondogatni, hogy Zsuzsa a fiunk őrangyala, de ez a gondolat megrémít. Nem biztos, hogy szeretném, ha a fiam védelmezője olyasvalaki lenne, akit az anyja cserbenhagyott és véget vetett az életének. Annyira csalódott, mérges és szomorú lehet! És még most is „kísért”. Valahányszor közeledik az a nap, amikor megszületett volna, vagy amikor a fiam nagyon beteg, Zsuzsára gondolok. És évente egyszer – a születésnapján, ami elmaradt – megengedem magamnak, hogy sírjak. Elképzelem, milyen érzés lenne a karjaimban tartanom őt. És arra kérem Zsuzsát, hogy próbálja meg megérteni, hogy azt tettem, amiről azt gondoltam, hogy a legjobb lesz számára.”

Rózsa, 37:
“Gyakorlatilag lehúztam a kisbabámat a WC-n, ami iszonyú volt.



És nem segített abban, hogy leérettségizzek. Mindez 19 éve történt, de a mai napig nincs érettségim. Hét évvel később megint teherbe estem. Az apa kétszer annyi idős volt mint én és bántalmazott. Az abortusz tűnt a leggyorsabb megoldásnak: úgy gondoltam, így a gyermekemet és magamat is megvédem a további erőszaktól. A kórházban elaltattak. Amikor felébredtem, véres volt a lábam. Zokogásban törtem ki. Vigasztalhatatlan voltam. Egyre mélyebbre süllyedtem a depresszióban és meg akartam ölni magam.

Aztán megismerkedtem a férjemmel, aki elhozta Jézust az életembe. Amikor várandós lettem az első gyermekünkkel, ismét előtörtek az abortusszal kapcsolatos emlékeim és a bűntudat elviselhetetlen volt. Elkezdtem pszichológushoz járni és gyógyulni. Végül sikerült megbocsájtanom magamnak és megtalálnom a belső békémet.

Azt hittem, az abortusz megszabadít majd két krízishelyzetből, ehelyett azonban majdnem belepusztultam a döntéseimbe. De van remény azoknak, aki ugyanígy éreznek.”

Ilona, 32:

“1989 január 6-án, 9 és fél hetesen abortáltam a gyermekemet. Majdnem belehaltam. Háromszor kíséreltem meg öngyilkosságot, végül egy fiataloknak fenntartott pszichiátriai intézetben kötöttem ki. Felnőttként egy abortuszklinikán kezdtem dolgozni, ami soha nem volt könnyű: minden egyes üvegben abortált gyermekek testrészeit láttam nappal és éjszaka a rémálmaimban is. Végül megkértem egy, a kórházban dolgozó doktornőt, hogy beszélhessek az érzéseimről. Nagyon megértő volt, nyitott és őszinte. Így fogalmazott: „Mi itt életeknek vetünk véget. Nincs ezen mit szépítgetni.”

Dóra, 28:

„Miután felébredtem az altatásból, semmi másra nem vágytam, mint egy erős italra. De nem volt elegendő ital a városban ahhoz, hogy elfelejtsem, amit tettem. Másnap reggel, amikor felébredtem, a férjem megkérdezte: „Hogy aludtál?” „Mint egy kisbaba”, válaszoltam. „Úgy érted, mint egy kisbaba-gyilkos?!” – üvöltötte ő. Hónapokon át semmi mást nem akartam, csak meghalni. Ez tűnt az egyetlen menekülési útvonalnak. Könyörögtem, hogy terápiára járhassak. Sikoltoztam a segítségért. De csak magamban. Hogy ismerhettem volna be bárkinek, mit tettem? Így aztán eltemettem az egészet. Senki másnak nem kellett tudnia a dologról. Senki másnak nem kellett olyan élesen bírálnia engem, ahogy én bíráltam magamat.

Néhány hónappal később futni mentem, és közben egy lelkész beszédét hallgattam a gyónásról. Azt mondta: „Ha elvetetted a gyermekedet, gyónd meg! A gyermeked érted imádkozik a mennyben.” Kitört belőlem a zokogás és azonnal elmentem gyónni. Megvallottam,hogy bűnös vagyok, mert gyilkosságot követtem el. A drága atya azonban csak elmosolyodott, adott egy doboz zsebkenőt és azt mondta: „Isten nagyon örül annak, hogy most itt vagy. Megbocsájtást nyersz majd, de először meg kell gyógyulnod.” Ezután azt javasolta, keressek fel egy lelkész-vezette csoportot, ahová azok járnak, akik szeretnének meggyógyulni az abortuszuk után.”
A fenti idézet csupán nyolc nő gondolata. Ezek a nők fájdalommal és megbánással a szívükben élik az életüket. Egyetlen nap sem múlik el anélkül, hogy ne jutna eszükbe, milyen érzés lehet a karjukban tartani a kisbabájukat. Az abortusz nem fél óráig tart, hanem egy egész életen át.

Dóra