Vallomások (Szilvi, 27 éves)

21 éves voltam. Megismerkedtem egy sráccal. Az események felgyorsultak, jött a nagy szerelem, szenvedély… Másfél éve tartott a kapcsolatunk. Gyakran nem védekeztünk. Arra a kérdésemre, hogy mi lesz, ha teherbe esek, mindig csak annyit mondott, hogy semmi baj, akkor majd lesz egy babánk.2011 telén történt. Jött a hányinger, gyengeség, a két csík a teszten. És minderre a válasza ez volt: abortusz. Anyámnak nem mertem bevallani, hogy terhes vagyok, és a munkahelyemet is féltettem. A pasimmal összevesztem, azt mondtam, nem fogom elvetetni. De győzött a félelem. Március 30 – abortusz altatás alatt, az érzés átadhatatlan. Üresség, krokodilkönnyek, depresszió, sokk, pánikrohamok…



Néhány hónappal később kibékültünk. Jött egy újabb terhesség, egy újabb abortusz.

Azóta eltelt néhány év, de én még mindig nem hevertem ki. A hozzáállásom a gyerekekhez teljesen megváltozott. Régen imádtam őket, most hidegen hagynak. A terhes nőkre eleinte rá sem bírtam nézni. Egy kis időre mintha elfelejteném az egészet, de utána újult erővel tör rám. Minden barátnőmnek gyereke van már, én meg rosszul vagyok a gondolattól is. A magánéletem rosszul alakul, gondolom, mindez az abortuszom pszichológiai következménye.

Lányok, akik hasonló helyzetbe kerültetek, ne válasszátok az abortuszt, soha nem fogjátok megbocsájtani magatoknak, higgyétek el! Az utolsókig küzdjetek a gyermeketek életéért! Amikor először teherbe estem, éreztem, hogy kisfiú, sőt, egyszer álmodtam is vele. Szörnyű, amikor csak arra tudsz gondolni, hogy milyen lenne most, kire hasonlítana stb… Számolod a hónapokat, az éveket az abortusz után… Ma már rengeteg olyan szervezet létezik, ahol segítenek a válságterheseknek. Tegyetek meg minden tőletek telhetőt, de ne öljetek!

Szilvi, 27 éves