Igaz történetek (első rész)

Az alábbiakban igaz történeteket olvashatsz… 
A szüleim azt mondták: Vetessem el a babát! 
“A tény, hogy a lányomnak azt tanácsoltam, menjen abortuszra, egy hosszan tartó öngyilkos állapotba juttatott. 
Még ma sem vagyok túl rajta” (József, 48, ügyvéd)

Annak idején anyukámat kitagadta a családja, mikor megtudták, hogy gyereket vár (férj sehol, épp csak elkezdte a fősulit), rá akarták beszélni az abortuszra, csupa “jószándékból”, mert tönkreteszi az életét, semmi se lesz így belőle, a gyereke is éhezni fog stb stb.
Pár barátja állt mellé, akik szereztek neki munkát, lakást. Mára megbecsült szakember, 3 diplomája van, engem szépen felnevelt, nagyon szép gyerekkorom volt, amúgy jogász lettem, de ez nem is lényeg. A lényeg, hogy a születésem után pár hónappal a nagyszüleim rájöttek, hogy mekkora hülyeséget csináltak, és eljöttek meglátogatni és lassan-lassan újraépült köztük a kapcsolat.

Mondhatom, hogy én vagyok az első és kedvenc unokájuk, baromira hasonlítok nagymamámra :)) kellett idő, hogy meg tudjam nekik mindezt bocsátani, de kb. kamaszkoromban egy új fejezet nyílt, és nagyon jóban vagyunk, nagyon kötődöm hozzájuk. Ők pedig nekem köszönhetik, hogy mára dédunokájuk is van! :))
Tehát fel a fejjel, kívánom, hogy sok örömötök legyen a kis “csoda-babátokban”, még ha nem is így tervezted eredetileg.

***

“61 éves vagyok, három felnőtt gyermekem van és két kis unokám.
24 évvel ezelőtt pedig sajnos nem az élet mellett döntöttem. Amikor elmentem az orvoshoz, hogy vizsgáljon meg, mert úgy éreztem nincs valami rendben, kiderült, hogy a baba már 12. hetes. Nagyon
megijedtem, nem gondoltam, hogy ez lehetséges, nagyon ritkán éltünk házaséletet, mert a házasságom romokban állt.
Az első gondolatom az volt, hogy ezt a gyermeket már nem vállalhatom egyedül a másik három gyermekem mellett ilyen körülmények között. Az édesapja olyan életmódot folytat, ami nem megengedhető, meg kell tőle “szabadulnom”. Nem is mondtam el senkinek, sem a férjemnek sem édesanyámnak, se a kolléganőimnek. Nem volt, illetve én sem kerestem olyan embert, akinek erről beszéltem volna. Az orvos sem kérdezte, hogy tényleg nem akarom megtartani? Gondoltam minden rendben van, el lesz simítva az “ügy”. A nőgyógyász orvos azt javasolta, hogy sürgősen el kell venni, mert így is határeset. Úgy mentem haza, mintha mi sem történt volna. Úgy gondoltam erre az eseményre, hogy helyesen döntöttem.
Igen ám, de a szívemben nem volt béke, egyre többször eszembe jutott, hogy egy nagy kincset, értéket eldobtam. Ahogy haladt az idő, egyre erőteljesebb volt bennem a bűntudat, gyilkos vagyok, ártatlan életet kioltottam. Álmatlan éjszakák sorozata kezdődött.
Elmentem egy atyához meggyóntam, a fájdalom a lelkemben nem enyhült.
Egyszer egy találkozóra mentünk és azt éreztem, hogy a bennem lévő lelki fájdalmat meg kell osztanom a többiekkel. Szívemből elemi erővel tört fel a fájdalom, zokogtam.
A lelkigyakorlat alatt megtapasztalhattam Isten jelenlétét, lerakhattam e szörnyű és nagyon nehéz terhemet.
Köszönettel és szeretettel: Egy négy gyermekes édesanya”
Forrás: https://www.facebook.com/nefeljnemitellekel 

William értette meg velem, mit tesz az abortusz
Az egyik este üzenetet kaptam a Youtube-tól, hogy az egyik abortuszos vide-óhoz komment érkezett.

A komment a következő volt:

“Miután megnéztem a vide-ót, rájöttem mekkora egy mocsok vagyok. Az orvosaim becsaptak, azt mondták

a babám még nem fejlődött ki rendesen. Ekkor 5 hetes terhes voltam. 19 évesen hittem az orvosoknak.

Bárcsak többet tudtam volna arról, mit is jelent egy abortusz? Még mindig nagyon bánt ez a dolog, pedig már 9 éve történt.

Nem másíthatom meg amit tettem, de remélem ez a vide-ó megállítja azokat akik ugyanezt akarják tenni.

Utálom magam azért amit tettem. Nyugodj békében drága magzatom. Sajnálom, nagyon sajnálom amit veled tettem!”

Mire a komment végére értem már a könnyeimmel küszködtem.

Sokszor írnak hasonló történeteket, és bár nagyon sajnálom ezeket a lányokat, ez volt az első alkalom, hogy elérzékenyültem.

Meg voltam zavarodva. Ledöltem az ágyamra és ekkor megláttam Ruthot a feleségemet és gyermekünket, Williamet.

Világossá vált számomra, hogy William változtatott meg bennem mindent.

A fiam augusztus 13-án este 10:16-kor született. William Eli Shaw-nak hívják.

Mióta megszületett rengeteg időt tőltött a karjaimban. Álomba ringattam, viccelődtem vele,
megpróbáltam utánozni az arckifejezéseit, egyszerűen lenyűgözött az élet csodája.

Többször vittük magunkkal vásárolni. Bárhova mentünk mindenkit elbűvölt.
Valóban Ő egy csoda. Amikor elmondjuk az embereknek, hogy 2 hetes, eláll a szavuk.

Minap az egyik hölgy azt mondta: “Ez egy csoda, ahogy bennünk fejlődnek.”

Hálás vagyok ezekért a megjegyzésekért, ugyanakkor kiváncsi lennék közülük hányan védenék Őt már a fogantatástól.

Csak miután megszületett számított William embernek. Sok Kanadai így gondolkodik.
Amíg az anyaméhben volt a törvények nem védték.

Talán rossz kétkedve fogadni a kommenteket. De tekintettel arra, hogy ebben az országban
bárki bármilyen ürüggyel kérheti az abortuszt, jogosnak érzem, hogy ne higyjek el mindent.

Együttérzek a hölggyel aki a kommentet írta. Nem tudom mit jelent elveszteni egy gyermeket,
vagy egy abortuszon végigmenni. Egyet tudok, nem tudom mit tennék ha Williamet elveszteném.
William értette meg velem, mit tesz az abortusz azokkal akiknek volt,
mit tesz az orvosokkal, akik megcsinálták, és milyen hatással van az érintett családokra.

William mindent megváltoztatott bennem. Az abortusz egy új dimenzióját láttam meg.

William, teljes szívével, bennünk bízó ember.

Bízik bennünk, hogy mindent megadunk neki ami az élethez kell. De minden magzat ilyen.

Viszonozzuk bizalmukat! Ne csapjuk be őket!



Ha neked is van valami történeted, küldd el!