Vallomások

 

Egy őszinte tanúságtétel – van-e gyógyulás abortusz után?

***

Vallomások

16 éves voltam, amikor teherbe estem a barátomtól. Mindenki ellenezte, hogy megtartsuk a babát. Apámnak nem is mertük elárulni. Az ő szülei kiröhögtek, azt mondák, az ők fiuk még túl fiatal a családalapításhoz.

Éjjel-nappal csak sírtam. Anyám azzal nyugtatott, hogy az még nem baba, csak néhány csepp vér lesz az egész. Akkoriban még nem volt internet…

Mindenki azt mondta, hogy csak az én érdekeimet tartják szem előtt. Hazudtak! Mindenki a saját kényelme miatt döntött így. Senki nem akart a gyerek okozta kényelmetlenségek miatt változtatni az életén.

Amikor magamhoz tértem az abortusz után, úgy éreztem, mintha kitéptek volna a lelkemből egy darabot.

Elkezdtem templomba járni, hogy békére leljek. Sokat imádkoztam. Egyszer egy látomásom is volt. Egy hang azt mondta nekem: „mami, én látlak téged!’ Én megkérdeztem: mit tehetnék érted? A válasz így hangzott: „Nevezz el, hisz nincs nevem”. Megkérdeztem: „Milyen nevet szeretnél?” – „Arina, (az én nevem pedig Marina) de M nélkül, mert nekem nincs mamim.”
Nagyon sokat sírtam. A fiúval szakítottunk. Később elvett egy nőt, akinek már volt egy gyereke, de közös gyerekük nem született.

Én hála Istennek, amint gyereket akartam, teherbe is estem. Most, hogy már van egy lányom, igazán értem, mi is az a gyerek; kérlek titeket, ne öljétek meg a gyereketeket, ez a legértékesebb, ami egy ember életében lehet. Bárhogy is alakuljon, Isten segít!

Már 20 év eltelt az abortuszom óta, de még mindig úgy sírok miatta, mintha tegnap történt volna. A gyermekem most 19 éves lenne. Úgy szeretném átölelni őt, térdre borulni, bocsánatot kérni. Attól, aki nincs. Attól, aki miattam nincs.

Tudnotok kell, hogy a pénz nem számít. És az emberek véleménye sem, pletykálni mindig fognak rólatok, bármit is tesztek. De a gyereketek élete mindennél fontosabb. Tartsátok meg! Könyörgöm!

Marina, 35 éves

 

Egy nő egy délután láthatóan fájdalmaktól gyötörve jött be hozzánk a klinikára. Egy közeli abortusz klinikán nem sokkal előtte egy óriási adag Misoprostol-t kapott a négyes ikrei abortálása céljából. Már a második trimeszterben járt.

Bekísértük a mosdóba, deréktól lefelé levetkőztettük, és megkértük, hogy üljön rá a vécére. Mindannyian sokkolódva asszisztáltuk végig az elkövetkező percek eseményeit. Az első baba a vécébe esett. A nővér gyorsan megragadott egy nedvszívó kendőt és a nő alá tartotta, ahogy rohamléptekben átkísértük a műtőbe. Eközben történt, hogy a következő két baba félig kiesett belőle, és ahogy ott lógtak kifelé, azt láttuk, hogy a két tökéletes szépségű, élettelen kisfiú karjai egymást ölelik.

Végül sikerült bejutnunk vele a műtőbe, és elkezdtük az intravénás szedálást, de még mindig rettenetes fájdalmai voltak. A negyedik babát ki kellett belőle szívni. Darabokban jött ki.

Emlékszem, ahogy én és egy kollégám szipogva vizsgáltuk át a negyedik kisfiú testének maradványait a laborban. Az icipici, sértetlen babákat pedig a karjainkban ringattuk és sirattuk őket. Ekkor már tudtam, hogy nem vagyok képes többé ezt a munkát végezni. Befejeztem.

Sára, 42 éves

21 éves voltam. Megismerkedtem egy sráccal. Az események felgyorsultak, jött a nagy szerelem, szenvedély… Másfél éve tartott a kapcsolatunk. Gyakran nem védekeztünk. Arra a kérdésemre, hogy mi lesz, ha teherbe esek, mindig csak annyit mondott, hogy semmi baj, akkor majd lesz egy babánk.2011 telén történt. Jött a hányinger, gyengeség, a két csík a teszten. És minderre a válasza ez volt: abortusz. Anyámnak nem mertem bevallani, hogy terhes vagyok, és a munkahelyemet is féltettem. A pasimmal összevesztem, azt mondtam, nem fogom elvetetni. De győzött a félelem. Március 30 – abortusz altatás alatt, az érzés átadhatatlan. Üresség, krokodilkönnyek, depresszió, sokk, pánikrohamok…

Néhány hónappal később kibékültünk. Jött egy újabb terhesség, egy újabb abortusz.

Azóta eltelt néhány év, de én még mindig nem hevertem ki. A hozzáállásom a gyerekekhez teljesen megváltozott. Régen imádtam őket, most hidegen hagynak. A terhes nőkre eleinte rá sem bírtam nézni. Egy kis időre mintha elfelejteném az egészet, de utána újult erővel tör rám. Minden barátnőmnek gyereke van már, én meg rosszul vagyok a gondolattól is. A magánéletem rosszul alakul, gondolom, mindez az abortuszom pszichológiai következménye.

Lányok, akik hasonló helyzetbe kerültetek, ne válasszátok az abortuszt, soha nem fogjátok megbocsájtani magatoknak, higgyétek el! Az utolsókig küzdjetek a gyermeketek életéért! Amikor először teherbe estem, éreztem, hogy kisfiú, sőt, egyszer álmodtam is vele. Szörnyű, amikor csak arra tudsz gondolni, hogy milyen lenne most, kire hasonlítana stb… Számolod a hónapokat, az éveket az abortusz után… Ma már rengeteg olyan szervezet létezik, ahol segítenek a válságterheseknek. Tegyetek meg minden tőletek telhetőt, de ne öljetek!

Szilvi, 27 éves


Amikor a harmadik gyermekünket vártam a 18. héten derült ki, hogy súlyos szívfejlődési rendellenessége van. (bal kamra nem fejlődött ki). Min. 3 motoros szívműtéttel korrigálható, de sohasem lesz egészséges. Az orvosok az abortuszt javasolták, mint egyetlen logikus megoldást. Mivel nem akartam abortuszt, a nőgyógyászom nem vállalta a további gondozást. Elég nehéz volt másik nőgyógyászt találni – akit találtam ő is minden találkozásunkkor elmondta, hogy a gyermekem biztos, hogy meg fog halni a szülés után. – Peti idén lesz 8 éves, az első 3,5 évben volt 5 műtéte, sok nehéz nap, de jól van, nagyon sok örömünk van benne.

A negyedik gyermekünknél még nehezebb helyzetbe kerültünk: 2011 végén kiderült, hogy mellrákom van. December közepére lett meg a szövettan és az ünnepek után, január elejére kaptam időpontot, hogy kezeléseket megbeszéljük. Január első napjaiban csináltam egy terhességi tesztet, ami pozitív lett. Ez egyrészt azért jelentett gondot, mert a terhesség alatt megváltozó hormonszint segíti a daganat növekedését, másrészt a 12. hétig nem lehet elkezdeni a kezeléseket. Majdnem mindenki az abortuszt javasolta (kivéve az atyát, aki akkor a plébánosunk volt), mert ilyen esetben az Egyház is megengedi, hogy a saját életemet mentsem a baba életének árán. A mi álláspontunk az volt, hogy kezdjék meg a kezeléseket és ha ennek az az ára, hogy elveszítjük a babát vagy esetleg betegen születik, azt vállaljuk. Az orvosok azonban nem akarták elfogadni ezt az álláspontot és döntésre kényszerítettek. Végül elmentem a nőgyógyászhoz és elmondtam neki, hogy nem tudjuk megtartani a babát. Megbeszéltük, hogy pár nap múlva a családvédelmi központban találkozunk… Hazafelé menet azonban teljesen biztos lettem abban, hogy akkor fogok meggyógyulni, ha megtartom a gyermeket. Mire hazaértem el se kellett mondanom mire jutottam, a férjem is ugyanezt gondolta. ( imádkoztunk mi is és nagyon sokan értünk). Végül a terhesség alatt megműtöttek aztán kaptam kemot is. Palika augusztus 9-én született meg teljesen egészségesen, azóta is jól vagyunk.
 
 
M. Mónika

Te és a kisbabád jobbat érdemeltek ennél! Keress meg minket, és mi mindenben segítünk! Ingyen összeszedünk mindent, ami csak a babád érkezéséhez szükséges, orvost ajánlunk, ha nincs hová menned, szállást találunk. Elmondjuk, hogy pontosan mennyi pénzre számíthatsz. Hívj minket akár éjjel is! 24 órás telefonos ügyfélszolgálatunk (36-70 225-2525) örömmel válaszol minden kérdésedre. Nálunk nincs kínos kérdés, minden helyzetre találunk megoldást!

Abortusz után – megrendítő vallomások

Az abortusz soha nem jó és megnyugtató megoldás. Egy gyermek meghal, az anya pedig élete hátralévő részében azzal a tudattal kell éljen, hogy elvette saját kisbabája életét. Semmi nem mutatja meg jobban ezt a fájdalmat mint azok a szavak, amelyeket abortusz után mondanak az anyák.

Írta: Gyarmati Orsolya

 


Kata, 23:

“Két héttel az abortuszom után vajúdni kezdtem. A fürdőszoba padlóján kuporogtam a fájdalomtól és egyszer csak megszültem azt a részét a babának, amelyet, az orvos bennem felejtett. A fejét…

Éjszakánként felriadok, mert úgy hallom, valahol sír egy kisbaba. Rendszeresen rémálmaim vannak, amelyekben arra kényszerítenek, hogy végignézzem, ahogy a gyermekemet szétszakítják. Állandóan arra ébredek, hogy szeretném megszoptatni, magamhoz ölelni a gyermekemet.  Sajnálom, hogy az orvos nem mondta el, milyen érzés lesz, ha elvetetem a kisbabámat.”

Angéla, 34:

„Egy nap a kislányom megkérdezte tőlem, találkozik-e majd a testvéreivel a mennyországban. Megkérdeztem, mire gondol, és nagyon erősen reménykedtem, hogy nem a két abortuszomról beszél. De természetesen arra gondolt: azt mondta, tudja, hogy két babát elvetettem és szeretné tudni, találkozik-e még velük, mert a szívében nagyon hiányoznak neki. Soha nem gondoltam, hogy egy gyerek képes átvenni egy ilyenfajta fájdalmat.”

Sára, 41:

„Most, hogy a fiam 14 éves, néha eltűnődőm az arcát nézve, vajon milyen vonásai lettek volna a másik gyermekemnek? Még mindig álmodom vele, ahogy a karomban tartom őt és mélységesen szomorú érzés tölt el azért, hogy megfosztottam a fiamat a testvérétől. Hogy miért nem szülök még egy babát? Nos, a férjemmel együtt szeretnénk még egy gyereket, de két és fél éve nem sikerül teherbe esnem, Álmomban sem gondoltam volna, hogy nem tudok várandós lenni, ha akarok. A fiam minden éjjel imádkozik azért, hogy kistestvére legyen és ahogy hallgatom őt, a szívem majd’ meghasad attól, amit tettem. Mert az abortusz nem megoldása egy problémának: az abortusz maga a probléma, amely nagyon komoly nyomokat hagy az elkövetkező generációkon.”

Tímea, 38:

“Két gyermekemet öltem meg. Megfosztottam a szüleimet két unokától. Meggyilkoltam a fiam testvéreit. A két abortusz következtében egy egészségügyi probléma alakult ki nálam, ami miatt a következő babánk koraszülött lett és egyhetes korában meghalt. A szenvedés, amin keresztülmentem, és amit másoknak okoztam mérhetetlen. A bűntudat miatt majdnem öngyilkos lettem. Gyáva vagyok minden tekintetben.”

Gabriella, 39:

“Gyula szereti azt mondogatni, hogy Zsuzsa a fiunk őrangyala, de ez a gondolat megrémít. Nem biztos, hogy szeretném, ha a fiam védelmezője olyasvalaki lenne, akit az anyja cserbenhagyott és véget vetett az életének. Annyira csalódott, mérges és szomorú lehet! És még most is „kísért”. Valahányszor közeledik az a nap, amikor megszületett volna, vagy amikor a fiam nagyon beteg, Zsuzsára gondolok. És évente egyszer – a születésnapján, ami elmaradt – megengedem magamnak, hogy sírjak. Elképzelem, milyen érzés lenne a karjaimban tartanom őt. És arra kérem Zsuzsát, hogy próbálja meg megérteni, hogy azt tettem, amiről azt gondoltam, hogy a legjobb lesz számára.”

Rózsa, 37:
“Gyakorlatilag lehúztam a kisbabámat a WC-n, ami iszonyú volt. És nem segített abban, hogy leérettségizzek. Mindez 19 éve történt, de a mai napig nincs érettségim. Hét évvel később megint teherbe estem. Az apa kétszer annyi idős volt mint én és bántalmazott. Az abortusz tűnt a leggyorsabb megoldásnak: úgy gondoltam, így a gyermekemet és magamat is megvédem a további erőszaktól.  A kórházban elaltattak. Amikor felébredtem, véres volt a lábam. Zokogásban törtem ki. Vigasztalhatatlan voltam. Egyre mélyebbre süllyedtem a depresszióban és meg akartam ölni magam.

Aztán megismerkedtem a férjemmel, aki elhozta Jézust az életembe. Amikor várandós lettem az első gyermekünkkel, ismét előtörtek az abortusszal kapcsolatos emlékeim és a bűntudat elviselhetetlen volt. Elkezdtem pszichológushoz járni és gyógyulni. Végül sikerült megbocsájtanom magamnak és megtalálnom a belső békémet.

Azt hittem, az abortusz megszabadít majd két krízishelyzetből, ehelyett azonban majdnem belepusztultam a döntéseimbe. De van remény azoknak, aki ugyanígy éreznek.”

Ilona, 32:

“1989 január 6-án, 9 és fél hetesen abortáltam a gyermekemet. Majdnem belehaltam. Háromszor kíséreltem meg öngyilkosságot, végül egy fiataloknak fenntartott pszichiátriai intézetben kötöttem ki. Felnőttként egy abortuszklinikán kezdtem dolgozni, ami soha nem volt könnyű: minden egyes üvegben abortált gyermekek testrészeit láttam nappal és éjszaka a rémálmaimban is. Végül megkértem egy, a kórházban dolgozó doktornőt, hogy beszélhessek az érzéseimről. Nagyon megértő volt, nyitott és őszinte. Így fogalmazott: „Mi itt életeknek vetünk véget. Nincs ezen mit szépítgetni.”

Dóra, 28:

„Miután felébredtem az altatásból, semmi másra nem vágytam, mint egy erős italra. De nem volt elegendő ital a városban ahhoz, hogy elfelejtsem, amit tettem. Másnap reggel, amikor felébredtem, a férjem megkérdezte: „Hogy aludtál?” „Mint egy kisbaba”, válaszoltam. „Úgy érted, mint egy kisbaba-gyilkos?!” – üvöltötte ő. Hónapokon át semmi mást nem akartam, csak meghalni. Ez tűnt az egyetlen menekülési útvonalnak. Könyörögtem, hogy terápiára járhassak. Sikoltoztam a segítségért. De csak magamban. Hogy ismerhettem volna be bárkinek, mit tettem? Így aztán eltemettem az egészet. Senki másnak nem kellett tudnia a dologról. Senki másnak nem kellett olyan élesen bírálnia engem, ahogy én bíráltam magamat.

Néhány hónappal később futni mentem, és közben egy lelkész beszédét hallgattam a gyónásról. Azt mondta: „Ha elvetetted a gyermekedet, gyónd meg! A gyermeked érted imádkozik a mennyben.” Kitört belőlem a zokogás és azonnal elmentem gyónni. Megvallottam,hogy bűnös vagyok, mert gyilkosságot követtem el. A drága atya azonban csak elmosolyodott, adott egy doboz zsebkenőt és azt mondta: „Isten nagyon örül annak, hogy most itt vagy. Megbocsájtást nyersz majd, de először meg kell gyógyulnod.” Ezután azt javasolta, keressek fel egy lelkész-vezette csoportot, ahová azok járnak, akik szeretnének meggyógyulni az abortuszuk után.”
A fenti idézet csupán nyolc nő gondolata. Ezek a nők fájdalommal és megbánással a szívükben élik az életüket. Egyetlen nap sem múlik el anélkül, hogy ne jutna eszükbe, milyen érzés lehet a karjukban tartani a kisbabájukat. Az abortusz nem fél óráig tart, hanem egy egész életen át.

(Ex)barátnőm terhes lett

Kedves Apuka!
– Azt, ami most van, „visszacsinálni” nem lehet. Ha az abortusz mellett döntötök, te már akkor sem maradsz az, aki előtte voltál. Ha nem akarsz róla tudomást venni, vagy ha abortuszt javasolsz a lánynak, azzal nem tudod meg nem történtté tenni a dolgot. Még ha Te “vigyáztál” is, és úgy érzed, a lány becsapott vagy ő mulasztott el védekezni: a baba a kettőtök szerelmeskedéséből, kettőtök testéből lett. Ezért ketten kelletek a megoldáshoz is.

Próbáld elfogadni, hogy a lány is nagyon nehéz helyzetben van: rémült, ideges, esetleg agresszív. De ahelyett, hogy mindketten külön birkóztok meg a fojtogató helyzettel, együtt könnyebb lesz legyőzni. A megbeszélés biztosan szenvedélyes és felkavaró lesz, hiszen a legfontosabbról van szó. De…
…az eddigiekből is kiderül a legfontosabb: ne sajnálj időt a döntés meghozatalára! Ne úgy akard megoldani, ahogyan a legegyszerűbb: hogy elmenekülsz, nem gondolsz bele – hanem dönts férfiként! Ne erősnek mutasd magad, hanem légy inkább bátor: nézz igazán szembe a helyzettel, amelyet magatoknak okoztatok, és olyan döntést hozz, amivel egész életedben – ősz aggastyán-korodig – együtt tudsz élni.

Megjegyzés egy apukától

“Életed végéig tartó lelki sebet szereznél (hidd el, én így jártam, és tudom). Szóval mindenképpen az élet mellett dönts.”

 

Egy váratlan baba

Azt hiszem, öt terhességi tesztet is csináltam aznap. De így visszagondolva lehet, hogy hét is volt. A teszt minden alkalommal pozitív lett. Hitetlenül nézegettem, és elővettem egy másikat. Minden egyes teszt után egyre jobban könyörögtem Istenhez, hogy ugye ezek csak véletlenek, vagy valami kozmikus tréfa áldozata vagyok, aminek majd jó vége lesz. Mikor végül meggyőztek, az ágyamon ültem és sírtam és sírtam, és a következő hetekben is csak hulltak a könnyeim. Nem is lehetett volna rosszabb az időzítés. Éppen helyi munkahelyekre adtam be a jelentkezésemet. Anyagi csapdába kerültünk. Úgy éreztem így is fuldoklunk. És ami a legrosszabb volt, hogy hat héttel korábban halt meg szeretett édesanyám hirtelen és váratlan agyi aneurizmában. Az ő halála végképp kihúzta a lábam alól a talajt. Nemcsak azért kellett küzdenem, hogy a gyerekvigyázást, amit eddig ő végzett biztosítsam, de elveszítettem legnagyobb pártolómat. Mint dolgozó nőnek pótolhatatlan segítségem volt a gyereknevelés mindennapi feladataiban. Mit csináljak még egy babával? Ez a nemtervezett és váratlan várandósság összetört. Zavart voltam és csalódott. Úgy éreztem, hogy Isten cserben hagyott. Így hát búslakodtam és sírtam. És hihetetlen és őrült bűntudatot éreztem, mert tudtam, hogy valójában nincs miért búslakodnom és sírnom. Sok más nem tervezett terhességgel szembesülő kismamával ellentétben jól jövedelmező állásom volt, férjem, aki örült volna egy újabb gyereknek, a ház tele volt babaruhákkal és kellékekkel, és nem voltak egészségügyi problémáink. És bűnösnek éreztem magam, hogy ilyen keserűen gondolok arra, hogy megint kismama lettem, mikor annyi közeli barátom és szerettem van, aki a terméketlenség súlyos keresztjét hordozza. A sötétség akkor kezdett csak oszlani, mikor valakinek volt bátorsága a világ legkedvetlenebb kismamájának a szemébe mondani: „Miért vagy kiborulva?” És rájöttem, hogy igaza volt. Ez a várandósság nem volt része az életem tervének. De Istennel semmi sem lehetetlen, és Ő tudta, hogy nekem mire van szükségem. Anélkül hogy tudtam volna, erre a babára volt szükségem. Julcsi már két éves, és ő a legnagyobb örömforrás az életemben. Olyan űrt töltött be, amiről nem is tudtuk, hogy létezik. Különleges és pótolhatatlan helye lett a családban, és nem tudom nélküle az életemet elképzelni. Rajta keresztül megtanultam, hogy úgy jó, ha az ember nem esik kétségbe a nem tervezett terhesség miatt. Mert végső soron a terhesség nem teher, hanem egy sugárzó, aranyos, rugdalózó kisbaba, akinek neve van.

Az eredeti angol nyelvű cikk

***

Egy kisbaba mosolya

Voltam már életvédő meneten, imádkoztam klinikák előtt, írtam már újságcikkeket, és levelet a szerkesztőnek. És tíz gyermekem van. Mégis a legerősebb bizonyságot akkor tettem az élet védelme mellett, mikor semmi mást nem akartam tenni, minthogy elűzzem magányosságomat.

1993-ban anya lettem, és éreztem, hogy bezárul körülöttem a világ. Így hát kimozdultam, hogy emberi kapcsolatokat keressek, felnőttekkel beszélgessek, találjak bármit, ami segít megkülönböztetni egyik napot a másiktól, és mindeközben kezdtem felépülni a terhességből és elfogadni, hogy főállású anya lettem.
Egy nap lakóházunk recepciósának szemei arról árulkodtak, hogy sírt. Megkérdeztem, hogy mi a baj. Azt mondta: „Te.”

Nem értettem, de behívott, hogy üljek le vele. Kiderült, hogy most szakított a barátjával, s utána derült ki, hogy gyermeket vár tőle. Már két barátnője is felajánlotta, hogy elviszi abortuszra, de azt mondta, hogy mivel minden nap látja a kisfiamat, és néha a karjába veszi a mosolygó és rugdalózó kicsit, nem képes rá. Egyszerűen nem képes elmenni.

A reakció, amit kiváltottam ebből a lányból, eszembe juttatott egy emléket a saját életemből: azért lettem „otthonmaradós” anyuka, mert a bölcsiben megláttam egy babát mosolyogni. Nem tudtam nem a fiammal lenni, egyszerűen nem voltam képes rá. Ennek az ismeretlen babának a mosolya vezetett oda, hogy otthon maradtam, és kétségeesetten magányosnak éreztem magam… és végül ez vezetett oda, hogy a kisfiam mosolyát megosszam a várandós recepcióssal. Megöleltem, és együtt sírtunk az ő gondjain.

Beszéltünk arról, hogy mit tehetne. Korábban soha nem adtam tanácsot senkinek, de most készítettünk egy tervet. Fel kell hívni egy orvost, hogy megvizsgálja, fel kell hívni a családját, hogy a támogatásukat kérje, és fel kell hívni a barátját, hogy tudassa vele. Nem tudtam, hogy mi fog kisülni belőle, de biztosítottam, hogy bármi legyen is, mi mellette fogunk állni. Megpuszilta a kisfiamat és letörölte a könnyeit.

Miután elbúcsúztam tőle, egyre az járt a fejemben, hogy egyedül otthon lenni anyaként semmi az ő magányához képest. Erősen esett a következő héten, így kimaradtak a napi sétáim. Mikor pár alkalommal mégis kijutottam, nem találtam ott, s ez aggasztott.

Mikor azonban legközelebb találkoztunk, elém rohant a recepciós fülkéből és megölelt. Mindenki lelkesen mellé állt. A barátja és a szülei is. Egy magányos lány helyett egy buzgón szervezkedő családot láttam közös céllal, akik alig várják, hogy a gyermek megszülessen. Megházasodtak, s mielőtt továbbköltöztünk volna, született egy lányuk és egy fiuk. Az én kisfiam mosolya két másik gyermek mosolyát hozta a világba, akik aztán elárasztották mosolyaikkal az anyjukat, az apjukat, és a nagyszüleiket.
Eredeti cikk angol nyelven

***