Mit lehet tudni az abortusztablettáról?

Holland rémület – ilyen az abortusztabletta egy terhes nő szemszögéből

Azt mondták, ne vezessek, mert bármikor elönthet a vér. Megkaptam a tablettát és egy receptet, hogy váltsam ki a gyógyszertárban. Annyit mondott még az orvos, hogy amikor feltesszük a másikat, ne legyek egyedül, valaki maradjon velem otthon. Majd utamra bocsátott. Akkor a sokktól őszintén nem voltam a helyzet magaslatán én sem, annyit kérdeztem meg kutyafuttában, hogy vehetek-e be fájdalomcsillapítót, mire mondta, hogy persze, a babának már úgyis mindegy…

Hazamentünk várni. A nap valahogy eltelt, egyre sűrűsödő fájdalommal. Aztán jött az este. És itt kezdődött az igazán nehéz része. Mert nem tudtuk, mire várunk. Addigra görcsöltem, véreztem, de nem öntött el a vér, ahogy a szülésznőm ezt előrevetítette. Nem tudtuk, mi a normális és mi nem az. Semmilyen infót nem adtak a kórházban. Bújtam a netet, de ott sem sok infót találtam. Este 7 körül felhívtam a szülésznőt, hogy igazán pánikban vagyok, nem tudom, mi történik, nem tudom, mire számítsak. Jönnek itt mindenféle darabok. Az első kérdése az volt, van-e lázam. Mondom, nem tudom, de vettem be fájdalomcsillapítót, szóval ha lenne egyébként, akkor sem biztos, hogy látszik. Erre jól leteremtett, hogy nem szabad lázcsillapító hatású fájdalomcsillapítót bevenni, mert a láz komoly fertőzés első jele lehet. Bele lehet halni… Ez nem olyasmi, amit az ember szívesen hall a fürdőszobája közepén. Megmérte, hőemelkedésem volt, ettől szintén nem lettünk nyugodtabbak. A szülésznő felhívta a helyi kórházat, hogy ez a helyzet, lázcsillapító után hőemelkedésem van, ő így nem nyugodt. A kórház pedig azt mondta, hogy maradjak otthon, ők nem fognak velem foglalkozni.

Pánikban voltam, nem tudtam, mi lesz, abszolút tehetetlenség. Itt a sürgősségire, ügyeletre sem lehet csak úgy besétálni, először telefonálni kell, és a telefonos diszpécser dönti el, hogy hajlandóak-e foglalkozni veled. Így mentünk bele az éjszakába, jöttek a fájások. Vajúdtam a nappaliban. Aztán volt egy pont, amikor már csak négykézláb tudtam kimenni a vécére, este 11 körül. Potyogtak ki belőlem a halott kisbabám véres darabjai. Nem is tudom, mit remélve felhívtam még egyszer a helyi kórházat, elmondtam, mi a helyzet, rosszul vagyok, jobb lenne ezt mégis ellenőrzött körülmények között csinálni. Mondták, mindjárt visszahívnak. Eltelt egy óra és semmi. Közben szenvedtem, dolgozott bennem a szégyen és a veszteség. Ezt senki nem mondta. Az ember végigéli a szülést, de annak legalább ha vége, van értelme. Legtöbbször öröm, boldogság. Ezek itt mind hiányoztak. Éjfél után nem sokkal aztán vége lett. Kint volt véres, ártatlan kis test minden darabja. A szülésznő azt kérte, hogy mutassam meg neki, ha megvan, mert látni szeretné, hogy “egészben távozott-e”. Másnap eljött, megnézte a halott kis testet. Mi pedig – a kórházi protokoll, a kukába dobás helyett – eltemettük a kertben. Azóta is azt kívánom, bárcsak sosem vettem volna be azt az átkozott tablettát. Éjjelenként felébredek, és úgy érzem, vér tapad a kezemhez, amit sosem tudok már lemosni. Az abortusztabletta óta keserűség az életem. Te, aki még elkerülheted ezt, mindenképpen tartsd meg a babát!

Nóra, 28

***

Egy nő egy délután láthatóan fájdalmaktól gyötörve jött be hozzánk a klinikára. Egy közeli abortusz klinikán nem sokkal előtte egy óriási adag Misoprostol-t kapott a négyes ikrei abortálása céljából. Már a második trimeszterben járt. Bekísértük a mosdóba, deréktól lefelé levetkőztettük, és megkértük, hogy üljön rá a vécére. Mindannyian sokkolódva asszisztáltuk végig az elkövetkező percek eseményeit. Az első baba a vécébe esett. A nővér gyorsan megragadott egy nedvszívó kendőt és a nő alá tartotta, ahogy rohamléptekben átkísértük a műtőbe. Eközben történt, hogy a következő két baba félig kiesett belőle, és ahogy ott lógtak kifelé, azt láttuk, hogy a két tökéletes szépségű, élettelen kisfiú karjai egymást ölelik. Végül sikerült bejutnunk vele a műtőbe, és elkezdtük az intravénás szedálást, de még mindig rettenetes fájdalmai voltak. A negyedik babát ki kellett belőle szívni. Darabokban jött ki. Emlékszem, ahogy én és egy kollégám szipogva vizsgáltuk át a negyedik kisfiú testének maradványait a laborban. Az icipici, sértetlen babákat pedig a karjainkban ringattuk és sirattuk őket. Ekkor már tudtam, hogy nem vagyok képes többé ezt a munkát végezni. Befejeztem.

Sára, 42 éves