40 nap az életért

Posted on Leave a commentPosted in Események

A 40 NAP AZ ÉLETÉRT egy olyan felekezet-közi keresztény mozgalom, mely az idén 44 országban egyszerre, egy időben kerül megrendezésre, hazánkban most először, Budapesten, IX. ker. Nagyvárad téren a Szent István Kórház előtt, 2017. szeptember 27. szerdától november 5. vasárnapig reggel 7-től este 7-ig.

A résztvevők békésen, böjtölnek és imádkoznak.

Cél:

  • A megfogant magzatok/gyermekek megszülethessenek,
  • A művi terhesség megszakítások azaz az abortuszok száma csökkenjen.
  • Megmozdulásunkkal lelki támaszt nyújtunk a szülőknek, az orvosoknak, és az egészségügyi dolgozóknak.

Keressük azokat a személyeket, akik a fenti célokkal egyetértenek és tevékenyen részt vennének ebben a békés megmozdulásban.

  • Vezetői feladatok: Napi felelős,szervezés, rendezés, media kapcsolat,
  • Kommunikációban: szerkesztés, fotózás, filmezés, informatika
  • Legfontosabb tevékenységek: ima, böjt, személyes megjelenés, szórólap osztás ismertetéssel, gyülekezetekben az esemény hirdetése szóban, azaz toborzás, eszköz szállítás
  • Kiemelt rendezvényeinkre: hangosítás, dicsőítés, buzdítás, közös ima vezetés, bizonyságtétel.

Nyitó rendezvény: szept. 27. szerdán 10 órakor, és még aznap 17 órakor
20. nap környékén: Megújító rendezvény
nov. 5-én vasárnap 17 órakor: Záró rendezvény

Jelentkezésedet, kérdésedet,a 40napazeletert@gmail.com címre várjuk.
Add meg: a neved; e.mail címed; telefonod; facebook; közösséged/gyülekezeted nevét, és a lakóhelyed; és hogy milyen feladatot vállalsz és mikor.

Segíts legalább egy órát! Az Isten áldása legyen velünk!

“Tanúul hívom ma ellenetek az eget és a földet, hogy előtökbe adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot. Válaszd hát az életet, hogy élhess te és utódaid is!”
Mózes ötödik könyve 30. fejezet 19. Verse

Ez a kezdeményezés Amerikából indult el (ahol köztudottan abortusz centrumok működnek) az ima hatására ezek közül már több száz bezárt. Eddig 44 nemzet 715 településén volt hasonló imádság, melynek nyomán 13 300 megszületett magzatról tudnak, akik szintén „halálra” voltak szánva. A magyar kezdeményezés mögött neves szakemberek állnak, továbbá olyan missziós életvédő szervezetek, akik hitelesen végzik magzatmentő szolgálatukat már több évtizede Magyarországon.

Séta az Életért 2017. június 4.

Posted on Posted in Események

2017. JÚNIUS 4-ÉN 14.00–17.00-ÓRÁIG
A PESTI VÁROSLIGETI 1956-OS SZOBORTÓL – A BUDAI TABÁN 1956-OS SZOBRÁHOZ

Kedves Barátaink!
Ebben az évben menetelünk hetedszer a magzati élet, s egyben az emberi élet szeretetéért, védelméért, tiszteletben tartásáért. Azért is menetelünk, hogy kifejezzük hálánkat a saját életünkért, amit élhetünk. Hálásak vagyunk Istennek, aki megformált anyánk méhében és édesanyánknak, aki vállalta a világrahozatalunkat.

(tovább…)

Ha a kisbabád a méhedben szólni tudna

Posted on Leave a commentPosted in Egyéb

Ha a kisbabád a méhedben szólni tudna, elmondaná, hogy már dobog a szíve és érzékeli a Te szívdobbanásaidat is, hogy alakul a keze és lába, simogatja őt a víz, próbálgatja szopni az ujjait, hallja a hangodat, szereti, ha hintaszékben ringatózol, és fülel, amikor zenét hallgatsz. Ha beszélni tudna, elmondhatná, hogy Hozzád tartozik, és ragaszkodik Hozzád. Ma még nem tudod, fiú vagy lány, és fogalmad sincs, hogy mennyi örömöt tartogat a léte. Vállald el és szeresd! Meglátod, megéri.

 

Abortusz után – megrendítő vallomások

Az abortusz soha nem jó és megnyugtató megoldás. Egy gyermek meghal, az anya pedig élete hátralévő részében azzal a tudattal kell éljen, hogy elvette saját kisbabája életét. Semmi nem mutatja meg jobban ezt a fájdalmat mint azok a szavak, amelyeket abortusz után mondanak az anyák.

Írta: Gyarmati Orsolya

Az abortusz soha nem jó és megnyugtató megoldás. Egy gyermek meghal, az anya pedig élete hátralévő részében azzal a tudattal kell éljen, hogy elvette saját kisbabája életét. Semmi nem mutatja meg jobban ezt a fájdalmat mint azok a szavak, amelyeket abortusz után mondanak az anyák.


Lori Nerad

“Két héttel az abortuszom után vajúdni kezdtem. A fürdőszoba padlóján kuporogtam a fájdalomtól és egyszer csak megszültem azt a részét a babának, amelyet, az orvos bennem felejtett. A fejét…

Éjszakánként felriadok, mert úgy hallom, valahol sír egy kisbaba. Rendszeresen rémálmaim vannak, amelyekben arra kényszerítenek, hogy végignézzem, ahogy a gyermekemet szétszakítják. Állandóan arra ébredek, hogy szeretném megszoptatni, magamhoz ölelni a gyermekemet.  Sajnálom, hogy az orvos nem mondta el, milyen érzés lesz, ha elvetetem a kisbabámat.”

Abby Johnson

„Egy nap a kislányom megkérdezte tőlem, találkozik-e majd a testvéreivel a mennyországban. Megkérdeztem, mire gondol, és nagyon erősen reménykedtem, hogy nem a két abortuszomról beszél. De természetesen arra gondolt: azt mondta, tudja, hogy két babát elvetettem és szeretné tudni, találkozik-e még velük, mert a szívében nagyon hiányoznak neki. Soha nem gondoltam, hogy egy gyerek képes átvenni egy ilyenfajta fájdalmat.”

Ashley Granger

„Most, hogy a fiam 14 éves, néha eltűnődőm az arcát nézve, vajon milyen vonásai lettek volna a másik gyermekemnek? Még mindig álmodom vele, ahogy a karomban tartom őt és mélységesen szomorú érzés tölt el azért, hogy megfosztottam a fiamat a testvérétől. Hogy miért nem szülök még egy babát? Nos, a férjemmel együtt szeretnénk még egy gyereket, de két és fél éve nem sikerül teherbe esnem, Álmomban sem gondoltam volna, hogy nem tudok várandós lenni, ha akarok. A fiam minden éjjel imádkozik azért, hogy kistestvére legyen és ahogy hallgatom őt, a szívem majd’ meghasad attól, amit tettem. Mert az abortusz nem megoldása egy problémának: az abortusz maga a probléma, amely nagyon komoly nyomokat hagy az elkövetkező generációkon.”

Katrina Fernadez

“Két gyermekemet öltem meg. Megfosztottam a szüleimet két unokától. Meggyilkoltam a fiam testvéreit. A két abortusz következtében egy egészségügyi probléma alakult ki nálam, ami miatt a következő babánk koraszülött lett és egyhetes korában meghalt. A szenvedés, amin keresztülmentem, és amit másoknak okoztam mérhetetlen. A bűntudat miatt majdnem öngyilkos lettem. Gyáva vagyok minden tekintetben.”

Addie Morfoot

“Ross szereti azt mondogatni, hogy Annie a fiunk őrangyala, de ez a gondolat megrémít. Nem biztos, hogy szeretném, ha a fiam védelmezője olyasvalaki lenne, akit az anyja cserbenhagyott és véget vetett az életének. Annyira csalódott, mérges és szomorú lehet! És még most is „kísért”. Valahányszor közeledik az a nap, amikor megszületett volna, vagy amikor a fiam nagyon beteg, Annie-re gondolok. És évente egyszer – a születésnapján, ami elmaradt – megengedem magamnak, hogy sírjak. Elképzelem, milyen érzés lenne a karjaimban tartanom őt. És arra kérem Annie-t, hogy próbálja meg megérteni, hogy azt tettem, amiről azt gondoltam, hogy a legjobb lesz számára.”

Beatrice Fedor

“Gyakorlatilag lehúztam a kisbabámat a WC-n, ami iszonyú volt. És nem segített abban, hogy leérettségizzek. Mindez 19 éve történt, de a mai napig nincs diplomám. Hét évvel később megint teherbe estem. Az apa kétszer annyi idős volt mint én és bántalmazott. Az abortusz tűnt a leggyorsabb megoldásnak: úgy gondoltam, így a gyermekemet és magamat is megvédem a további erőszaktól.  A kórházban elaltattak. Amikor felébredtem, véres volt a lábam. Zokogásban törtem ki. Vigasztalhatatlan voltam. Egyre mélyebbre süllyedtem a depresszióban és meg akartam ölni magam.

Aztán megismerkedtem a férjemmel, aki elhozta Jézust az életembe. Amikor várandós lettem az első gyermekünkkel, ismét előtörtek az abortusszal kapcsolatos emlékeim és a bűntudat elviselhetetlen volt. Elkezdtem pszichológushoz járni és gyógyulni. Végül sikerült megbocsájtanom magamnak és megtalálnom a belső békémet.

Azt hittem, az abortusz megszabadít majd két krízishelyzetből, ehelyett azonban majdnem belepusztultam a döntéseimbe. De van remény azoknak, aki ugyanígy éreznek.”

Jewels Green

“1989 január 6-án, 9 és fél hetesen abortáltam a gyermekemet. Majdnem belehaltam. Háromszor kíséreltem meg öngyilkosságot, végül egy fiataloknak fenntartott pszichiátriai intézetben kötöttem ki. Felnőttként egy abortuszklinikán kezdtem dolgozni, ami soha nem volt könnyű: minden egyes üvegben abortált gyermekek testrészeit láttam nappal és éjszaka a rémálmaimban is. Végül megkértem egy, a kórházban dolgozó doktornőt, hogy beszélhessek az érzéseimről. Nagyon megértő volt, nyitott és őszinte. Így fogalmazott: „Mi itt életeknek vetünk véget. Nincs ezen mit szépítgetni.”

Brice Griffin

„Miután felébredtem az altatásból, semmi másra nem vágytam, mint egy whiskey-re. De nem volt elegendő whiskey a városban ahhoz, hogy elfelejtsem, amit tettem. Másnap reggel, amikor felébredtem, a férjem megkérdezte: „Hogy aludtál?” „Mint egy kisbaba”, válaszoltam. „Úgy érted, mint egy kisbaba-gyilkos?!” – üvöltötte ő. Hónapokon át semmi mást nem akartam, csak meghalni. Ez tűnt az egyetlen menekülési útvonalnak. Könyörögtem, hogy terápiára járhassak. Sikoltoztam a segítségért. De csak magamban. Hogy ismerhettem volna be bárkinek, mit tettem? Így aztán eltemettem az egészet. Senki másnak nem kellett tudnia a dologról. Senki másnak nem kellett olyan élesen bírálnia engem, ahogy én bíráltam magamat.

Néhány hónappal később futni mentem, és közben egy lelkész beszédét hallgattam a gyónásról. Azt mondta: „Ha elvetetted a gyermekedet, gyónd meg! A gyermeked érted imádkozik a mennyben.” Kitört belőlem a zokogás és azonnal elmentem gyónni. Megvallottam,hogy bűnös vagyok, mert gyilkosságot követtem el. A drága atya azonban csak elmosolyodott, adott egy doboz zsebkenőt és azt mondta: „Isten nagyon örül annak, hogy most itt vagy. Megbocsájtást nyersz majd, de először meg kell gyógyulnod.” Ezután azt javasolta, keressem fel a Rachel Szőlőskertjét, egy lelkész-vezette csoportot, ahová azok járnak, akik szeretnének meggyógyulni az abortuszuk után.”
 

A fenti idézet csupán nyolc nő gondolata. Ezek a nők fájdalommal és megbánással a szívükben élik az életüket. Egyetlen nap sem múlik el anélkül, hogy ne jutna eszükbe, milyen érzés lehet a karjukban tartani a kisbabájukat. Az abortusz nem fél óráig tart, hanem egy egész életen át.

 

(Ex)barátnőm terhes lett

Posted on Leave a commentPosted in Egyéb
Kedves Apuka!
– Azt, ami most van, „visszacsinálni” nem lehet. Ha az abortusz mellett döntötök, te már akkor sem maradsz az, aki előtte voltál. Ha nem akarsz róla tudomást venni, vagy ha abortuszt javasolsz a lánynak, azzal nem tudod meg nem történtté tenni a dolgot. Még ha Te “vigyáztál” is, és úgy érzed, a lány becsapott vagy ő mulasztott el védekezni: a baba a kettőtök szerelmeskedéséből, kettőtök testéből lett. Ezért ketten kelletek a megoldáshoz is.

Próbáld elfogadni, hogy a lány is nagyon nehéz helyzetben van: rémült, ideges, esetleg agresszív. De ahelyett, hogy mindketten külön birkóztok meg a fojtogató helyzettel, együtt könnyebb lesz legyőzni. A megbeszélés biztosan szenvedélyes és felkavaró lesz, hiszen a legfontosabbról van szó. De…
…az eddigiekből is kiderül a legfontosabb: ne sajnálj időt a döntés meghozatalára! Ne úgy akard megoldani, ahogyan a legegyszerűbb: hogy elmenekülsz, nem gondolsz bele – hanem dönts férfiként! Ne erősnek mutasd magad, hanem légy inkább bátor: nézz igazán szembe a helyzettel, amelyet magatoknak okoztatok, és olyan döntést hozz, amivel egész életedben – ősz aggastyán-korodig – együtt tudsz élni.

 

Megjegyzés egy apukától

“Életed végéig tartó lelki sebet szereznél (hidd el, én így jártam, és tudom). Szóval mindenképpen az élet mellett dönts.”

 

Váratlan baba

Posted on Leave a commentPosted in Egyéb

 

Azt hiszem, öt terhességi tesztet is csináltam aznap. De így visszagondolva lehet, hogy hét is volt.

Az egyik totyogó gyerekemet üldöztem éppen a szentmisén azon a ragyogó vasárnap reggelen, amikor hirtelen belém hasított a felismerés, hogy már jó ideje nem jött meg. A szívem a torkomban dobogott és rám tört a pánik mire összeszedtük a kiscsibéimet, hogy a két kilométeres utat hazáig megtegyük. Ki se szálltam a kocsiból, úgy magyaráztam a férjemnek, hogy gyorsan el kell intéznem valamit, s már indultam is az első három gyógyszertárhoz.

A teszt minden alkalommal pozitív lett. Hitetlenül nézegettem, és elővettem egy másikat. Minden egyes teszt után egyre jobban könyörögtem Istenhez, hogy ugye ezek csak véletlenek, vagy valami kozmikus tréfa áldozata vagyok, aminek majd jó vége lesz. Mikor végül meggyőztek, az ágyamon ültem és sírtam és sírtam, és a következő hetekben is csak hulltak a könnyeim.

Nem is lehetett volna rosszabb az időzítés. Éppen helyi munkahelyekre adtam be a jelentkezésemet, hogy abbahagyhassam a házasságom és a gyermekeim számára is egyre terhesebb heti repülős ingázásaimat Ohioba. Anyagi csapdába kerültünk. Úgy éreztem így is fuldoklunk. És ami a legrosszabb volt, hogy hat héttel korábban halt meg szeretett édesanyám hirtelen és váratlan agyi aneurizmában. Az ő halála végképp kihúzta a lábam alól a talajt. Nemcsak azért kellet küzdenem, hogy a gyerekvigyázást, amit eddig ő végzett biztosítsam, de elveszítettem legnagyobb pártolómat. Mint dolgozó nőnek pótolhatatlan segítségem volt a gyereknevelés mindennapi feladataiban. Mit csináljak még egy babával?

Ez a nemtervezett és váratlan várandósság összetört. Zavart voltam és csalódott. Úgy éreztem, hogy Isten cserben hagyott. Már 10 éve sikeresen figyeltem és naplóztam a ciklusomat, mikor a természetes családtervezés csődje lettem. És nagyon mérges.

Így hát búslakodtam és házsártos lettem, és sírtam. És hihetetlen és őrült bűntudatot éreztem, mert tudtam, hogy valójában nincs miért búslakodnom, zsörtölődnöm, és sírnom. Sok más nem tervezett terhességgel szembesülő kismamával ellentétben jól jövedelmező állásom volt, férjem, aki örült volna egy újabb gyereknek, a ház tele volt babaruhákkal és kellékekkel, és nem voltak egészségügyi problémáink. És bűnösnek éreztem magam, hogy ilyen keserűen gondolok arra, hogy megint kismama lettem, mikor annyi közeli barátom és szerettem van, aki a terméketlenség súlyos keresztjét hordozza.

A sötétség akkor kezdett csak oszlani, mikor valakinek volt bátorsága a világ legkedvetlenebb kismamájának a szemébe mondani: „Miért vagy kiborulva? Nem éppen az a természetes családtervezés értelme – helyet hagyni Isten munkálkodásának, hogy Ő tervezze a családotokat?

És rájöttem, hogy igaza volt. Ez a várandósság elvakított, mert a naplóm szerint egyszerűen nem volt lehetséges. Nem volt része az életem tervének. De Istennel semmi sem lehetetlen, és Ő tudta, hogy nekem mire van szükségem. Anélkül hogy tudtam volna, erre a babára volt szükségem.

Zelie már két éves, és ő a legnagyobb örömforrás az életemben. Olyan űrt töltött be, amiről nem is tudtuk, hogy létezik. Különleges és pótolhatatlan helye lett a családban, és nem tudom nélküle az életemet elképzelni.

Rajta keresztül megtanultam, hogy úgy jó, ha az ember nem esik kétségbe a nem tervezett terhesség miatt. Mert végső soron a terhesség nem teher, hanem egy sugárzó, édes, rugdalózó kisbaba, akinek neve van.

Minden este, mikor Zelie-t fektetem, ugyanazt a történetet mondom el nekik: A szívem régen beteg lett, de Isten úgy szeretett, hogy elküldött téged meggyógyítani a szívemet, hogy megtöltsd otthonunkat örömmel és nevetéssel. Ő mosolyog. És én is mosolygok abban a tudatban, hogy Isten velem kapcsolatos terve mindig felül fogja múlni az én elképzeléseimet.

 

Az eredeti angol nyelvű cikk

Öt gyermek érkezett

Posted on Leave a commentPosted in Egyéb

Margaret és Michael Baudinet 2011-ben házasodtak a Virginiai Egyetemen, és alig várták, hogy családot alapítsanak. Miután megtudták hogy babát várnak, sajnos  hamar kiderült, hogy a magzat elvetélt, de úgy döntöttek, hogy nem adják fel. Újra meglátogatták az orvost, aki azt javasolta, hogy gyógyszerrel növeljék a termékenységi esélyüket. Nemsokára örömmel fogadták a hírt, hogy a teszteredmény pozitív. Boldogan indultak ultrahangra, ahol aztán megdöbbentette őket az orvos szava: Margaret legalább négy, de lehet, hogy ötös ikreket fogant.

Mint kiderült, ötösikrek voltak. Mivel annak az esélye, hogy mindegyik magzat egészségesen jön a világra igen kicsi, azt tanácsolták a szülőknek, hogy csak kettőt hagyjanak életben, a többit szelektív abortusszal távolítsák el. Ez mélyen felkavarta őket, de az is, hogy akár az összes baba meghalhat. Egy blogbejegyzésben Margaret ezt írta:

Úgy egyeztünk meg, hogy a hétvégét gondolkodásra szánjuk. Michael elment a lelkiatyjához, én a gyülekezetünk lelkészéhez.

Mindketten imádkoztunk, elmélkedtünk. S mindketten féltünk attól, hogy nem fogunk tudni megegyezni. Másnap munkába menet úgy éreztem, hogy Isten kér valamit tőlem. Nem azt kérte, hogy bátor legyek, vagy hogy tudjam a válaszokat, vagy hogy mindenkinek megfeleljek ebben a hercehurcában. Isten arra kért, hogy adjam át magam. Testileg, lelkileg, szellemileg. Ez nekem azt jelentette, hogy megtartjuk mind az öt babát, és rábízzuk Istenre a sorsukat.

Michael talált egy cikket a Newsweek magazinban egy orvosról, aki arra szakosodott, hogy ikreket mentsen, és arról híres, hogy az átlagosnál hosszabb várandósságot biztosít, s közben a testi, szellemi fogyatékosság veszélyét is csökkenti. Ő volt a legtapasztaltabb orvos e területen. A páciensei mind elragadtatással beszéltek róla. A pár felvette vele a kapcsolatot, aki mikor visszahívta őket, egy órán át beszélt velük a telefonon.

Dr. Elliott volt az első orvos, aki nem azt mondta, hogy, ha megtartjuk az ötösikreinket, akkor ’hát reméljük a legjobbakat’, írta Margaret egy másik blogbejegyzésében. „Az ő hozzáállása az volt: „meg lehet csinálni”. Nem rejtette véka alá a kockázatokat, de elmondta, hogy segít sikeresen megszülni őket.  Nem lesz könnyű, de meg lehet csinálni.”

Margaret utánanézett, hogy Amerikában az ötösikrek a 27-28-ik hét körül születnek átlagosan. A 26-ik héten született babáknak 80% esélyük van a túlélésre, de majdnem 50% az esélye annak, hogy komoly maradandó testi, vagy szellemi fogyatékkal jönnek a világra. A 28-ik héten az esély 90-95% a túlélésre és 25% a betegségre.

A Baudineték célja a 30-ik hét volt, de Dr. Elliott a 34-iket célozta meg. A házaspár megtervezte, hogy hogyan költözik ideiglenesen Phoenixbe, ahol Dr. Elliott és az ő csapata gondos felügyelete alatt lehetnek majd. A barátok és a család a segítségükre siettek.

Margaretet a 34-ik hétre írták ki császármetszésre december 17-én, de a babáknak más tervük volt és 13 nappal korábban érkeztek. Margaret és Michael nagy örömére megszületett Ava Louise, Clara Catherine, Camille “Millie” Whitney, Isabelle Frances, és Luke Thomas. Az intenzíven töltött rövid idő után a babákat hazaengedték.

Mindkét nagymama beállt a csapatmunkába, ami 5 gyermek etetéséhez, és a róluk való gondoskodáshoz elengedhetetlen. A szülést követő első nagy feladat azonban a hazajutás volt. Az autóút túl hosszú és zötyögős lett volna, a repülőút pedig túl veszélyes az esetleges fertőzés veszélye miatt. Sikerült végül találniuk egy nagylelkű barátot, aki privát repülőt biztosított számukra.

„Különös látvány lehettünk, ahogy az öt gyereküléssel, egy kutyával, mi hárman felnőttek felszálltunk erre a luxus magángépre” írta Margaret pár napja.

Michael édesapja visszarepült Phoenixbe, hogy elhozza a pár kocsiját, amivel odautaztak.

Bár az első napok kihívásai ijesztőnek tűnnek, két au pair érkezik februárban, hogy a család kicsit fellélegezhessen, különösen hogy Michael vissza kell, hogy térjen dolgozni.

„Lépésről lépésre haladunk, s bízunk abban, hogy Isten nem ad elénk olyan nehézséget, amit ne tudnánk megoldani,” mondja Michael. „Ebben a folyamatban hallottuk, hogy Isten egyszerűen arra kér, hogy adjuk át magunkat az Ő akaratának, az Ő választásának. Isten biztosított minket arról, hogy a többiről majd Ő gondoskodik”, tette hozzá Margaret.

A házaspár csodálattal és hálával köszöni meg az öt egészséges és csodálatos gyermeket, de mindazok jelenlétét, segítségét is, akik mellettük álltak, állnak.

„Nagyon hálásak vagyunk az imákért és a segítségért, amit kaptunk, s azért, hogy Isten idáig vezetett”, mondja Michael. Margaret egy mostani blogbejegyzésében így ír:

Szavakkal ki sem lehet fejezni, mennyire érzem, hogy támogattok. Köszönöm. Szüleimnek, középiskolai barátoknak, régi otthoni és új barátainknak, a nővéreknek a Szent József kórházban, köszönjük nagylelkűségeteket és szereteteket. Talán a Példabeszédek 22,9-ben van az, hogy „a nagylelkűt megáldja az Úr”. Isten áldjon meg benneteket nagylelkűek, nagyon hálásak vagyunk.

 

Az eredeti cikk angol nyelven

Egy kisbaba mosolya

Posted on Leave a commentPosted in Egyéb

Egy kisbaba mosolya

Voltam már életvédő meneten, imádkoztam klinikák előtt, írtam már újságcikkeket, és levelet a szerkesztőnek. És tíz gyermekem van. Mégis a legerősebb bizonyságot akkor tettem az élet védelme mellett, mikor semmi mást nem akartam tenni, minthogy elűzzem magányosságomat.

1993-ban anya lettem, és éreztem, hogy bezárul körülöttem a világ. Így hát kimozdultam, hogy emberi kapcsolatokat keressek, felnőttekkel beszélgessek, találjak bármit, ami segít megkülönböztetni egyik napot a másiktól, és mindeközben kezdtem felépülni a terhességből és elfogadni, hogy főállású anya lettem.
Egy nap lakóházunk recepciósának szemei arról árulkodtak, hogy sírt. Megkérdeztem, hogy mi a baj. Azt mondta: „Te.”

Nem értettem, de behívott, hogy üljek le vele. Kiderült, hogy most szakított a barátjával, s utána derült ki, hogy gyermeket vár tőle. Már két barátnője is felajánlotta, hogy elviszi abortuszra, de azt mondta, hogy mivel minden nap látja a kisfiamat, és néha a karjába veszi a mosolygó és rugdalózó kicsit, nem képes rá. Egyszerűen nem képes elmenni.

A reakció, amit kiváltottam ebből a lányból, eszembe juttatott egy emléket a saját életemből: azért lettem „otthonmaradós” anyuka, mert a bölcsiben megláttam egy babát mosolyogni. Nem tudtam nem a fiammal lenni, egyszerűen nem voltam képes rá. Ennek az ismeretlen babának a mosolya vezetett oda, hogy otthon maradtam, és kétségeesetten magányosnak éreztem magam… és végül ez vezetett oda, hogy a kisfiam mosolyát megosszam a várandós recepcióssal. Megöleltem, és együtt sírtunk az ő gondjain.

Beszéltünk arról, hogy mit tehetne. Korábban soha nem adtam tanácsot senkinek, de most készítettünk egy tervet. Fel kell hívni egy orvost, hogy megvizsgálja, fel kell hívni a családját, hogy a támogatásukat kérje, és fel kell hívni a barátját, hogy tudassa vele. Nem tudtam, hogy mi fog kisülni belőle, de biztosítottam, hogy bármi legyen is, mi mellette fogunk állni. Megpuszilta a kisfiamat és letörölte a könnyeit.

Miután elbúcsúztam tőle, egyre az járt a fejemben, hogy egyedül otthon lenni anyaként semmi az ő magányához képest. Erősen esett a következő héten, így kimaradtak a napi sétáim. Mikor pár alkalommal mégis kijutottam, nem találtam ott, s ez aggasztott.

Mikor azonban legközelebb találkoztunk, elém rohant a recepciós fülkéből és megölelt. Mindenki lelkesen mellé állt. A barátja és a szülei is. Egy magányos lány helyett egy buzgón szervezkedő családot láttam közös céllal, akik alig várják, hogy a gyermek megszülessen. Megházasodtak, s mielőtt továbbköltöztünk volna, született egy lányuk és egy fiuk. Az én kisfiam mosolya két másik gyermek mosolyát hozta a világba, akik aztán elárasztották mosolyaikkal az anyjukat, az apjukat, és a nagyszüleiket.
Eredeti cikk angol nyelven